Újabb coaching, most is a megszokott kávézóban. Arra gondoltam előzőleg, hogy egy kis mediterrán kávézói fílinget keltek, ülünk, beszélgetünk, kitárgyaljuk az embereket akiket látunk.
De sejtettem, hogy most is problémamegoldás lesz inkább. Jól gondoltam, az egész panasszal indult, hogy nem működnek a megoldási módszereim. A múltkori céges problémáját sem tudta megoldani, ahogy a kolléganők konfliktusa is terheli a lelkét továbbra is. Főleg, hogy nem adtam neki semmilyen jó ötletet arra, hogy hogyan dolgozza fel.
Rá kell vezessem, hogyan kell gondolkoznia: a probléma a két nő között gyűlöletté fajult. Az alapja az, hogy a fiatalabb nincs megelégedve az idősebb munkájával, és ezt jelzi is, amit az idősebb nem tűr jól, mert nem a beosztottja a fiatalnak. Mivel érzelmek vannak a dologban, ezért nehéz a megoldás. Azt találta ki korábban az ismerősöm, hogy ezentúl ne egymással veszekedjenek, hanem őhozzá mennek panaszaikkal. Mennek is. Ami jó a cégnek, de rossz neki.
De csak azért rossz, mert rágódik rajta. A feladata ott ér véget, hogy meghallgatja őket, mond rá valamit és kész. Ennyi, el kell engedni utána. Sőt már közben se kellene odafigyelni, nem az a lényeg, hanem, hogy levezesse a feszültségeket, hogy azok ne az irodában törjenek ki.
A házi feladattal se készült el. A három megoldásból az első nem működik, mert nincs aki átvegye a céget, és a pénz is kell. Így aztán a második se működik. Marad a harmadik, de továbbra is aggódik, nem tudja elengedni az aggódást. Megkérdeztem, hogy mikor aggódik ezen, és akkor mire gondol? A legrosszabbra, természetesen. Pedig arra van a legkisebb esély. Abban maradtunk, hogy kidolgoz egy tervet, arra az esetre, ha baj lesz. Például, hogy ha kapnak egy ellenőrzést, megszüntet mindent, ami kicsit is kétséges. ( Ez nem így lesz, de kapaszkodónak jó kilábalni a stresszből ) Amíg tervezget, lassan kiszámolja, hogy mennyi esélye van mindennek, illetve lesz egy menekülési terve, amire lehet gondolni, aggódás helyett.
A maradék időben már csak lazultunk. Néztük az embereket, egy veszekedő párocskát. Arról beszélgettünk, hogy hogyan vezeti le a feszültséget. Erről is beszélünk a következő alkalommal.

Most felhívott: két kolléganője újra összeveszett, s utána mindkettő nála öntötte ki a lelkét. Miközben rengeted dolga lenne. Persze meghallgatta őket, de már nem is mond nekik semmit. Kérdezi mit tegyen.
Amit akar és amihez kedve van. A problémát nem tudja megoldani, ahol gyűlölet van, ott az van. Nekem nem az a feladatom, hogy tanácsokat adjak, hanem, hogy az ő stresszét csökkentsem. De nem úgy, hogy lelki szemetesládaként használ. Azt mondtam neki, hogy gondoljon mindarra, amit mondtam eddig, és rájön a megoldásra.
Kíváncsi vagyok, hogy így lesz-e.