De mégis, hogyan lehet abbahagyni az aggódást? 
Erről volt egy jó könyvem is, abban írt több jó dolgot az amerikai szerző. Ami megmaradt bennem, az ez: élj az időzárt mában. Ne aggódj amiatt, ami később lesz. Ne aggódj amiatt, amin nem tudsz változtatni. Ne aggódj amiatt, amit meg tudsz változtatni, hanem tegyél érte, kezdj el cselekedni.
De hogyan lehet ezt megtanulni?
Van erre egy egyszerű módszer, ami könnyűnek hallaltszik, de nehéz megcsinálni. A beidegződéseket kell megváltoztatni, ehhez kellenek a gyakorlatok, a beszélgetések, a tapasztalatok.
Most ezeket tanulgatjuk: hogyan változtassuk meg a reflexeinket.
Egy példa: most kimész az utcára, és látod, hogy a kocsid nem áll ott ahol hagytad.
Mit teszel?
Ismerősöm szitkozódna, dühöngene, hívná a nejét, hogy elpanaszolja neki, hogy ellopták a kocsit.
Biztos, hogy ellopták? Ez nem volt benne a példában, ezt csak Te találtad ki, hogy hergeld magad és még jobban aggódj.
Akkor mit csináljak? 
A dühöngést inkább gondolkodásba fojtsd. Biztos itt parkoltál? Nem szállították el valami miatt?
Ha valószínűleg ellopták, akkor mit kell csinálni?
Használd az eszed aggódás helyett!

A mediterrán stresszkezelés egyik módja az "ej ráérünk arra még". Petőfi óta ez szitokszó, és igaza is van: ahol patópálok vannak, ott elmaradottság van. De stressz az nincs. Pató Pál úr se aggódik semmi miatt, majd akkor cselekszik, ha fejére szakad a tető, ha nem lesz mit enni. 
Persze nem ő a követendő példa, csak az egyik véglet. A másik a munkába, stresszbe belebetegedő emberek, akik mindent akarnak, pedig mindent nem lehet.
Szóval az arany középút a jó, persze de hogy lehet azt elérni? 

Ülünk egy romkocsma lerobbant kanapéján. Vagyis inkább fetrengünk, mint aki már valami kábítószertől jól érzi magát. Pedig még csak egy-egy cider van bennünk. A lazulást tanítom. 
Tedd el a telefont, halkítsd is le!
De mi lesz ha hívnak?
Semmi, majd visszahívod őket.
De most azért aggódok, hogy biztos hívnak és lemaradok valamiről.
Mégis miről maradhatnál le???
Semmiről...
Naugye.

Egyszer régen felborultam az autóval. Vagyis kicsúsztam az útról  a jeges úton, nekimentem egy fának az út mentén, ami visszadobta az útra az autót az oldalára. Légzsák, biztonsági öv működött, nem lett semmi bajom. Az az időszak, attól, amikor elindult az autó a fa felé, odáig, hogy ülök az oldalán álló autóban, kiesett, csak a csattanást hallottam.
Amikor rájöttem mi történt, leállítottam a motort, kikászálódtam, Megnéztem, nincs-e bajom. Akkorra már jöttek mások is, kérdezték mi bajom van. Semmi. Utána az volt a gondom, hogy mi legyen az út közepén fekvő autóval. Jöttek a tűzoltók, felállították, jött egy autómenő, elvitettem a szervizbe, aztán hazataxiztam.
Ismerősöm csodálkozik: nem aggódtál, hogy valami belső vérzésed van? Nem dühöngtél, hogy összetört az autó? Nem féltél, hogy nem lehet megjavítani? Nem számoltad, hogy mennyibe kerül? Nem sajnáltad, hogy nem lesz autód?
Nem, azzal foglalkoztam, amit tenni kellett, hogy elrendezzem az autót és magamat. A baj után már minek aggódni? 
Na ezt is meg kell tanulni, de hogyan?

Újabb coaching, most is a megszokott kávézóban. Arra gondoltam előzőleg, hogy egy kis mediterrán kávézói fílinget keltek, ülünk, beszélgetünk, kitárgyaljuk az embereket akiket látunk.
De sejtettem, hogy most is problémamegoldás lesz inkább. Jól gondoltam, az egész panasszal indult, hogy nem működnek a megoldási módszereim. A múltkori céges problémáját sem tudta megoldani, ahogy a kolléganők konfliktusa is terheli a lelkét továbbra is. Főleg, hogy nem adtam neki semmilyen jó ötletet arra, hogy hogyan dolgozza fel.
Rá kell vezessem, hogyan kell gondolkoznia: a probléma a két nő között gyűlöletté fajult. Az alapja az, hogy a fiatalabb nincs megelégedve az idősebb munkájával, és ezt jelzi is, amit az idősebb nem tűr jól, mert nem a beosztottja a fiatalnak. Mivel érzelmek vannak a dologban, ezért nehéz a megoldás. Azt találta ki korábban az ismerősöm, hogy ezentúl ne egymással veszekedjenek, hanem őhozzá mennek panaszaikkal. Mennek is. Ami jó a cégnek, de rossz neki.
De csak azért rossz, mert rágódik rajta. A feladata ott ér véget, hogy meghallgatja őket, mond rá valamit és kész. Ennyi, el kell engedni utána. Sőt már közben se kellene odafigyelni, nem az a lényeg, hanem, hogy levezesse a feszültségeket, hogy azok ne az irodában törjenek ki.
A házi feladattal se készült el. A három megoldásból az első nem működik, mert nincs aki átvegye a céget, és a pénz is kell. Így aztán a második se működik. Marad a harmadik, de továbbra is aggódik, nem tudja elengedni az aggódást. Megkérdeztem, hogy mikor aggódik ezen, és akkor mire gondol? A legrosszabbra, természetesen. Pedig arra van a legkisebb esély. Abban maradtunk, hogy kidolgoz egy tervet, arra az esetre, ha baj lesz. Például, hogy ha kapnak egy ellenőrzést, megszüntet mindent, ami kicsit is kétséges. ( Ez nem így lesz, de kapaszkodónak jó kilábalni a stresszből ) Amíg tervezget, lassan kiszámolja, hogy mennyi esélye van mindennek, illetve lesz egy menekülési terve, amire lehet gondolni, aggódás helyett.
A maradék időben már csak lazultunk. Néztük az embereket, egy veszekedő párocskát. Arról beszélgettünk, hogy hogyan vezeti le a feszültséget. Erről is beszélünk a következő alkalommal.

Most felhívott: két kolléganője újra összeveszett, s utána mindkettő nála öntötte ki a lelkét. Miközben rengeted dolga lenne. Persze meghallgatta őket, de már nem is mond nekik semmit. Kérdezi mit tegyen.
Amit akar és amihez kedve van. A problémát nem tudja megoldani, ahol gyűlölet van, ott az van. Nekem nem az a feladatom, hogy tanácsokat adjak, hanem, hogy az ő stresszét csökkentsem. De nem úgy, hogy lelki szemetesládaként használ. Azt mondtam neki, hogy gondoljon mindarra, amit mondtam eddig, és rájön a megoldásra.
Kíváncsi vagyok, hogy így lesz-e.